|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 59 találat | lapozás: 1-30 | 31-59 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mikszáth Kálmán 1993. március 10.A Dacia Könyvkiadó /Kolozsvár/ 1992 végéig államilag szubvencionált kiadó volt, ettől az évtől állami részvénytársaság lett. A Dacia magyar részlegéről Kerekes György részlegvezető-szerkesztő adott tájékoztatást. 1989 után először a cenzúra miatt fiókban maradt munkákat adták ki, közöttük volt Mózes Attila Vénasszonyok nyara című könyve ötezer példányban, valamint Székely János Új képes krónika című drámagyűjteménye kétezer példányban. A Tanulók Könyvtára sorozatban sikerült kiadniuk Sipos Domokos-, Horváth István-, Jókai Mór- és Mikszáth Kálmán-köteteket. Azelőtt a cenzúra gátolta a könyvkiadást, most a pénz hiánya. Az erdélyi kiadók számára óriási konkurenciát jelentenek a Magyarországról behozott könyvek. Sikerkönyvük volt viszont Kányádi Sándor Vannak vidékek című verseskötete, 11 ezer példányban jelent meg, azonnal elkapkodták, Tőzsér József csíkszeredai könyvterjesztő jelezte: újabb ötezer példány utánnyomására volna szükség. /Kisgyörgy Réka: A Dacia Könyvkiadó múltjáról, jövőjéről? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./1995. november 22.A Kolozsváron még meglevő néhány magyar utcanév megváltoztatását javasolta nov. 22-én Funar polgármester a városi tanács előtt: magyar, zsidó és volt kommunista személyiségekről elnevezett utcák román hősök és történelmi személyiségek nevét vegyék fel. A megszüntetendő magyar nevek között van Ady Endre, Arany János, Mikszáth Kálmán, Madách Imre is, nem beszélve az erdélyi magyarokról. Funar terve szerint a háború bűnös Antonescu is utcát kap. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 25-26./ A magyar tanácsosok javaslatára a döntést későbbre halasztották. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./1997. június 8.Jún. 8-án, vasárnap Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter kíséretével Illyefalván folytatta erdélyi látogatását. Részt vett Sepsiillyefalván Mikszáth Kálmán mellszobrának leleplezésén és az emlékmúzeum felavatásán. A miniszter Magyarország ajándékaként átadta Mikszáth Kálmán mellszobrát, Gáti Gábor alkotásának hasonmását. Az író ugyanis húsz éven át Illyefalva képviselője volt. Kató Béla lelkész az emlékház létesítésének történetét vázolta fel. Az újjávarázsolt Séria-kúria fogadja magában az emlékmúzeumot, ahol megnyitották az Ipolytól az Oltig című állandó kiállítást. Ugyanitt lesz nemsokára Jókai és Szabó Dezső emlékkiállítás is. Az újjáalakított épület otthont ad a Kulturális Vállalkozói Központnak is. Kató Béla bemutatta Illyefalva létesítményeit. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 10./1999. május 14.Nagyváradon, az Ady Endre Középiskolában mutatta be dr. Kozma Dezső legújabb tanulmánykötetét, Irodalom - korok fordulóján a címe. Különböző konferenciákon elhangzott előadásait tartalmazza a kötet. Ez a harmadik része tanulmánygyűjteményének. Az első /Klasszikusok Erdélyben/ a magyar irodalom nagyjainak utóéletét, a második /Erdélyi utakon - régi magyar kolozsvári arcok/ egy korszak szellemi keresztmetszetét örökítette meg, a legújabb pedig Madách Imre, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Ady Endre és más írókkal foglalkozik. /Irodalom egy kicsit másként. = Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 15./1999. augusztus 3.Kozma Dezső új tanulmánykötete /Irodalom - korok fordulóján. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1998./ a századforduló magyar irodalmi és kulturális örökségének a feltárását szolgálta. Könyvében Arany János, Madách Imre, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Krúdy Gyula, Petelei István, Török Gyula, Szabó Dezső munkásságát értékelte. Az erdélyi szellemi múltat felidéző tanulmányok között van A két Wesselényi irodalmunkban című, amely a két Wesselényi Miklósnak - apának és fiának - irodalmunkban fellelhető ábrázolását követi nyomon. /Szabó Álmos: Elmúlt korok irodalmáról - egy új ezredfordulón. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 3./2000. szeptember 19.Illyefalván immár teljessé vált a településhez kötődő neves írók életművét bemutató állandó kiállítás. A Séra-kúriában a KIDA kezdeményezésére felavatták Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Szabó Dezső mellszobrát. A kúriában berendezett tetőcsarnokban már működő Jókai és Mikszáth állandó kiállítás után, szept. 13-tól Szabó Dezső életművét szemléltető kiállítás is gazdagítja Illyefalva írói "múzeumának" anyagát. A kiállítást Maróti István, a budapesti Irodalmi Múzeum főosztályvezetője nyitotta meg, amely a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, a Kovászna Megyei Könyvtár és az Illyefalvi KIDA Alapítvány hozzájárulásával maradandó emlékhellyé emelte a Séra-kúria dokumentációs anyagát. /Ünnep a Séra-kúriában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./2001. március 16.Közel háromezren emlékeztek márc. 15-én Kolozsváron az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra: a főtéri Szent Mihály-plébániatemplomban tartott ökumenikus istentiszteleten többszáz fiatal gyűlt össze. Az ünnepi rendezvényen Czirják Árpád pápai prelátus, érseki helynök mondott köszöntő beszédet, majd az Erdélyi Református Egyházkerület nevében Vetési László lelkész, dr. Szabó Árpád unitárius püspök, a Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház részéről dr. Kovács László Attila, a Protestáns Teológiai Intézet rektora, Mikes Sámuel, a Magyar Baptista Imaház főlelkésze beszélt. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke azokra a budapesti ifjakra emlékezett, akik a béke, szeretet és egyetértés jelszavával egy nap alatt megfordították a világ állását Budapesten. A kolozsvári magyar konzulátus részéről dr. Cseh Áron a Magyar Köztársaság üzenetét tolmácsolta. Kónya-Hamar Sándor képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke beszédében kifejtette: "határtalan nemzet határtalan ünnepe van ma. Március 15-ét nem kellett és nem kell újraértékelni, hiszen évről évre általa újultunk és újulunk meg". Az ünnepség a Biasini Szálló előtt folytatódott. Boros János kolozsvári alpolgármester üdvözölte a jelenlévőket, majd átadta a szót Dan Canta alprefektusnak, illetve Kerekes Sándornak, a Kolozs megyei tanács alelnökének, akik Adrian Nastase kormányfő március 15-i üzenetét tolmácsolták román és magyar nyelven. Dr. Cseh Áron konzul Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét ismertette. /Papp Annamária: Március 15-re emlékeztek Kolozsváron. Határtalan nemzet határtalan ünnepe. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./ A kolozsvári népfőiskolai rendezvények keretében Csetri Elek akadémikus tartott előadást Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc jelentősége címmel. Albert Júlia színművésznő részleteket olvasott fel Petőfi Sándor, Jókai Mór, Kossuth Lajos és Mikszáth Kálmán írásaiból és leveleiből. /Balog Éva és Levey Ferenc: Március 15-re emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./2001. december 7.Második, a címben is jelzetten bővített kiadásban jelent meg az Elődeink - válogatta Dáné Tibor Kálmán és Tolna Éva. II. bővített kiadása /Tinivár Kiadó, Kolozsvár, 2001/. A szerzők - kezdve Kézai Simontól, Benedek Eleken, Gaál Mózesen, Mikszáth Kálmánon, Móra Ferencen és Kolozsvári Grandpierre Emilen át Jókai Mórig és Gulácsy Irénig nagy magyarokat hoznak emberközelbe. Szent István, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Gábor Áron és a többi kiváló előd sorakozik a könyvben. /László Ferenc: Elődeink második, bővített kiadásban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./2002. március 12.Az 1994-ben állított Babits Mihály-, majd az 1995-ben állított Mikszáth Kálmán-emléktábla után márc. 11-én újabb emlékjellel gyarapodott Fogaras városa, ahol Székely Ervin unitárius lelkész jóvoltából felkerült az unitárius templom falára Vida Dániel 1848-as honvédőrnagy, az egykori 126. csángóezred parancsnokának emléktáblája is. - Az avatásra csak március 15-én kerül sor, de a táblát már most, a hét elején kifüggesztettük - nyilatkozta a lelkész. /Sz. Cs.: Emléktábla Vida Dánielnek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./2002. november 2.Márkos Ervin unitárius lelkész lassan tíz éve Fogarason hordozza keresztjét. - Eltemetem ezt a várost - mondja a pöttömnyi unitárius templomban. Lassan vége mindennek, vége még a magyar nyomoknak is Fogarasban. Még eljönnek húszan az istentiszteletre, még köszöngetnek magyarul egymásnak az öregek, még van egy-két utolsó kifutó magyar osztály, aztán három év múlva elsötétül minden. Első osztály már nincs. Márkos Ervin az újságírónak megmutatta egykori színjátszó társulatának kellékeit. Akkor még magyar élet volt Fogarason, akkor még bíztak, talán éppen Márkos Ervin színjátszóköre lesz az, amely megállítja az elmúlást. Fogarason van az az iskola, ahol Babits Mihály tanított, odébb az egykori fogarasi képviselő, Mikszáth Kálmán nyomai. Hol van már a magyar Fogaras? Báthory Boldizsár, Tomori Pál? /Szabó Csaba: Fogaras temetése Márkos Ervin és az Istenküldte kecske. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./2002. november 20.Napvilágot látott Móricz Zsigmond Barbárok /Kriterion Könyvkiadó, Bukarest/ című elbeszéléskötete. A Kriterion Kincses Könyvtár sorozat ezzel folytatja az Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Jókai Mór, Kármán József, Kölcsey Ferenc, László Gyula, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Tompa Mihály és Vajda János köteteivel fémjelzett hagyományt. /Ö. I. B.: Újabb Móricz Zsigmond-kötet a polcokon. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./2003. március 15.Márc. 14-én Szatmárnémetiben, a Scheffler János Lelkipásztori Központban Kozma Dezső egyetemi tanár, a kötetek szerzője bemutatta a nemrég megjelent Ady Endre-, Arany János-, Madách Imre- és Mikszáth Kálmán-monográfiákat. A magyar irodalom szakos pedagógusok tanácskozása keretében zajló könyvbemutatót követően a Református Gimnázium diákjai nagysikerű Ady-műsort mutattak be. /(anikó): Kozma Dezső egyetemi tanár könyvbemutatója Szatmárnémetiben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 15./2003. november 26.Ady Endre születésnapján a költő egykori iskolájában, a jelenkori Zilahi Silvania Főgimnáziumban tartották meg a szilágysági középiskolások versmondó vetélkedőjét. Mindhárom zilahi magyar tagozatú iskola mellett részt vettek Szilágysomlyó, Szilágycseh, Kraszna és Sarmaság versenyzői. Immár évtizedes hagyománynak megfelelően ezúttal is érkeztek versmondók Balassagyarmatról, a Mikszáth Kálmán Vendéglátóipari Szakközépiskolából viszonozni a testvériskola, a zilahi főgimnázium tanulóinak ottani versenyen való részvételét. /Adyra emlékeztek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 26./2005. november 5.Megjelent Székelyek. Magyar írók novellái a Székelyföldről, a székely emberről. /Noran Kiadó, Budapest, 2005/ című válogatás. Harminckét szerző munkái sorakoznak a könyven Ady Endrétől Mikszáth Kálmánon át Wass Albertig, Sas Péter szerkesztésében. /-etha: Magyar írók a székelyekről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 5./2006. június 24.Marosvásárhelyen a Mikszáth Kálmán (ma Artei) utca 4. szám alatt van Izsák Márton, nemrég elhunyt szobrászművész műterme. Itt készültek azok a köztéri szobrok, melyek ma Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és Dés tereit díszítik. Izsák Márton /Galócás, 1913. ápr. 12. – Marosvásárhely, 2004. febr. 1./ családtagjait, rokonait a vészkorszakban vesztette el. Szerette Marosvásárhelyt és óva intette környezetét a gyűlölködéstől, az egymás ellen irányuló rosszindulattól. Budapesten végezte az iparművészeti főiskolát. Diplomamunkája a volt Ludovika parkját díszíti. Később több kis szobra került a bukaresti román királyi palotába is. 1945-ben az ő javaslatára és közbenjárására nyílt meg a marosvásárhelyi magyar tannyelvű Művészeti Líceum, mely román tagozattal is bővült, ennek 1945-től 1974-ig volt az igazgatója, ugyanakkor mint szobrászművész megalkotta Szentgyörgyi István, Mihai Eminescu, Bartók Béla, a Deportáltak és az Ismeretlen katona marosvásárhelyi, Salamon Ernő gyergyószentmiklósi és a Deportáltak dési szobrát. A legsikerültebb művének a Csorvássy Istvánnal 1956-ban készített Bolyaiak szobrát tartotta. A legnagyobb élményt Márton Áron szobrának a megmintázása jelentette számára. 2000. június 24-én került sor Marosvásárhelyen az 1996-ban megmintázott szobor felállítására a Keresztelő Szent János Plébánia udvarán. „Ez volt az utolsó szobrom, amit egy áldott emlékű, bátor, népét szerető emberről megmintáztam” – nyilatkozta Izsák Márton. /Fodor Sándor (S.): A művészeti iskola megálmodója. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./2008. március 18.Az illyefalvi szoborpark (Szabó Dezső, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór) szomszédságában állíttatta fel a helyi önkormányzat Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrászművész Gál Dániel országgyűlési képviselőről, honvédezredesről készített bronz mellszobrát. A március 15-i avatón Kádár Gyula történész méltatta Gál Dániel szerepét az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban Az ünnepi megemlékezésen verses, dalos műsort mutattak be a Lukács József Általános Iskola diákjai. Koszorúzás után a tömeg a református temetőbe vonult, ahol a kegyelet virágait helyezték el Gál Dániel kopjás síremlékén. /Fekete Réka: Szobrot állítottak Gál Dánielnek (Illyefalván). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 18./2008. október 14.Október 17-én, a Krúdy Gyula születésének 130. évfordulója alkalmából szervezett rendhagyó ünnepséggel indítja a szatmárnémeti Ady Endre Társaság „Északi ember vagyok” című rendezvénysorozatát, melynek keretében a magyar irodalomnak a régióból származó nagyjairól emlékeznek meg. Krúdy Gyulán kívül Tersánszky Józsi Jenőről, Móricz Zsigmondról, Mikszáth Kálmánról, Madách Imréről, Jókai Mórról és Ady Endréről, befejezésképpen pedig május végén Páskándi Géza tiszteletére szervezik meg az „A költő visszatér” című rockopera előadását. Beveszik az irodalmárok sorába a méltatlanul elhanyagolt írót, Teleki Sándort is. A Krúdy-emlékünnep keretében október 16-én elhelyeznek egy táblát a volt Jezsuita Gimnázium (jelenlegi Unio iskola) falán, melynek az író egy évig diákja volt. Kovács Albert lázári kőfaragó művész alkotására Krúdy önéletrajzából vésett fel egy szöveget: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben. Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú neveltetés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékszik gyermekkorára, mint későbbi idejére. ” Az irodalmi teadélutánon Krúdyhoz írt versek hangzanak el Mécs László, Nagy László, Juhász Gyula, Juhász Ferenc, valamint Tóth Bálint tollából. Az Ady Endre Társaság egy kötetet is kiadott az íróról, melyben többek között Tersánszky és Ady Krúdyról szóló írásai, illetve Krúdy önvallomásai is helyet kaptak. Megnyitják Kovács Emil Lajos szatmárnémeti festőművész „A hepehupás Szilágyság” című tárlatát. Az est meghívottja lesz Vári Attila József Attila-díjas költő is, aki a Harag György Társulat színművészeivel együtt lép majd fel. /Babos Krisztina: Leporolják a magyar irodalom nagyjait. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 14./2009. december 8.Görgey Gábor Mikszáth Kálmán különös házasságai című színjátékát 25 éve, 1984. december 8-án mutatta be a Nagyváradi Állami Színház, a néhai Farkas István rendezésében, Hajdu Géza és Körner Anna főszereplésével. Az évfordulón, december 8-án ismét láthatja a váradi közönség a negyed százada műsorra tűzött előadást. Hajdu Géza és Körner Anna immár 25 éve játssza Mikszáth és felesége szerepét 2004-ben volt a századik előadás, azóta is többször előadták Görgey Gábor darabját. Arra a kérdésre, hogy mi tartotta ezt a produkciót húsz esztendőn át a színpadon, Hajdu Géza így válaszolt: „Elsősorban a szépsége, mély humanizmusa. Az a csodálatos humor, ami Mikszáthot jellemzi. ” Mikszáth Kálmán 1910-ben halt meg. Felesége, Mauks Ilona ezután kezdte el írni, és 1922-ben publikálta emlékiratait. Görgey Gábor darabja hiteles életrajzi adatokon alapul. /Mikszáth különös házasságai. = Krónika (Kolozsvár), dec. 8./2011. január 18.Padányi Gulyás Béla : „Vallomás egy elsüllyedt világról”A Tisza-táj különös módon követte Padányi Gulyás Béla életét, aki a Rákosi terror börtönvilágából szabadul meg az emigráció körülményei között és ragad tollat, hogy genfi magányában írásaiban visszaemlékezzen máramarosszigeti gyermekkorára. „Ha visszatekintek a múltba, az állandóság és biztonság verőfényében látom a várost, amely ott feküdt az ország északkeleti határmegyéjében, a Tisza és az Iza összefolyásánál. Megyeszékhely volt Máramarossziget.” Szerinte az Árpádok korában egyetlen összefüggő ősrengeteg lehetett ez a terület, áthághatatlan védővonal, amelynek csak határvédő magyar őrségek lehettek egyedüli lakosai. Máramaros mint vármegye, ennek a vidéknek adminisztratív központja, merőben különbözött a Monarchia többi vármegyéitől. Itt nem voltak tekintélyes földesurak, itt szerény tisztviselői életet éltek a megyei urak. A legtekintélyesebb családok: Szaplonczayak, Szöllősyek, Técsői-Móriczok, Váradyak, Szilágyiak, a ruténekből nemesített Kricsfalussyak, Krüzselyek, a románokból rangosított viski Hánkák és nemes Jurkák. A Visó völgyének leggazdagabb embere Pap Simon volt. Ami a megye szellemi életét érzékeli, az a következőkben foglalható össze Padányi szerint: Máramarossziget „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez. Szellemi végvárnak alapította itt Apafi Mihály fejedelem a református líceumot. Mint diák, a református líceum bejáratánál találkoztam ezzel a jelmondattal. „Deo, litteris et humanitati sacrum” Az író megjegyzi, hogy ez a jelmondat sokáig elkísérte az élet útján. A református líceumban a klasszikus humanizmus légköre honolt. Padányi kihangsúlyozza, hogy milyen fontos szerepet töltött be a „Szilágyi István” Irodalmi Kör. Rendezvényeiket a vármegye dísztermében tartották, ahol még Mikszáth Kálmán is szerepelt néhány művének ismertetésével. A máramarosi képviselőség lett volna utolsó mandátuma, ha váratlan halála ebben nem akadályozza meg. Ugyancsak itt olvasta fel novelláit Surányi Miklós, aki később neves írói pályát futott be. Padányi a máramarosi hétköznapokat is leírta, így többek között megemlékezik a Korona-szállóban muzsikáló Arany Feriről, híres cigányprímásról, aki a Vigadóban rendezett bálokon zenéjével szórakoztatta a máramarosszigeti polgárokat. Padányi Gulyás Béla művében „Vallomás egy elsüllyedt világról” az öreg Monarchiát úgy jellemzi máramarosszigeti szempontok figyelembe vételével: „Lehet, hogy viharos volt a politika Budapesten, izgalmas dolgok történtek Bécsben, de Máramaros olyan messze volt onnan, hogy „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez. A bécsi polgár tudta, hogy a császár mindennap pontosan hajnali négy órakor felkel: éppen így a máramarosszigeti polgár az óráját igazíthatta volna ahhoz, hogy Szabó Sándor alispán pontosan délben átballag a Piac-téren a Kis Pipa vendéglőbe, ahol Kricsfalussy polgármesterrel sörözni szokott. Kerek egész volt ez a világ, örökké tartó biztonság érzése honolt a városban. Semmi se fenyegetett idegizgalmat okozó változásával. Ez a békés világ, amelyben Padányi Gulyás Béla élt a társadalmat itt a Tisza mentén nem osztotta nemzetiségek, vallási különbségek szerint, mindenkit embernek értékel. „Az én gyermekkoromban már élő tanúja sem volt a szabadságharc küzdelmes korának, legendás történelmi emlékké változott, akárcsak a honfoglalás, az aranybulla, vagy a Rákóczi felkelés. Még Petőfi „Talpra magyar”-ja is csak valami ünnepélyes, vasárnapias hangulattá vált. Ebben a korban a biztonság érzetét keltette az egész Osztrák-Magyar Monarchia. Napokig lehetett vonaton utazni anélkül, hogy bárkinek okmánnyal-útlevéllel kellett volna igazolnia kicsoda és mit akar? Egy arany húszkoronásnak állandóbb érvénye volt, mint egy megingathatatlan mértani szabálynak. Padányi Gulyás Béla 1903. december 2-án született, elhunyt 1988. december 23-án Genfben. Művét „Vallomás egy elsüllyedt világról” 1975-ben adta ki a müncheni Molnár nyomda az Aurora könyvek sorozatában. Mazalik Alfréd (Gutinmelléki Friss Újság) maramarossziget.info 2011. március 11.Az elnök elköszönt„Az íróra Erdélyben 1989 előtt, akarta vagy nem akarta, egyfajta közéleti szerep is hárult. 1989 decemberében amikor összeomlott a diktatúra, az írók voltak azok, akiket a saját közösségük hiteles személynek tekintett, ezért természetes, hogy ők vállalták el, rájuk hárult, hogy egy érdekvédelmi szövetséget megalakítsanak. Az írók vezető szerepet vállaltak azokban a napokban, hetekben, hónapokban. Akkor nem években mérték minálunk az időt, hanem szinte napokban, rövid órákban. Később ki-ki visszatért eredeti hivatásához. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Ha ma körülnézek, kevesen vannak még, akik hozzám hasonlóan ragaszkodnak a politikához. Ma már én sem ragaszkodom hozzá. Tizennyolc évi RMDSZ elnökösködés után úgy döntöttem - és én döntöttem! -, hogy nem próbálkozom újabb mandátummal, viszont a politikából egyik napról a másikra nem léphetek ki. Egyelőre a román kormányból sem, mert azt gondolom, hogy kötelességem azt a tapasztalatot, azt a tudást, amivel rendelkezem nem csak megtartani, hanem tovább adni, és ez nem megy egyik napról a másikra. Husz-huszonegy esztendővel ezelőtt elég szokványos volt, az hogy íróember, alkotó értelmiségi politikussá vedlik át. Ma pedig éppen ez az, ami teljesen szokatlan, Nem tudom, hogy jó-e? Jó-e az hogy minálunk is ilyen gyorsan végbement egy munkamegosztás. Kitermeltük a hivatásos politikust, azt, akinek mestersége és szakmája a politika. Azt hiszem, hogy nem tudok hivatásos, megélhetési politikussá válni. Én még annak a romantikus vállalásnak vagyok a példája, amire két évtizeddel ezelőtt rákényszerültünk. Az az igazság, hogy a mi kultúránkban van ennek hagyománya is. Rögtön Petőfi Sándor jut eszünkbe, vagy Mikszáth Kálmán. Rá, Mikszáthra nem azért emlékezünk szeretettel, mert országgyűlési képviselő volt; más erényeit tudjuk, tartjuk számon. Ady Endre publicisztikai hevületére, haragjára és indulatára viszont örömmel gondolunk vissza. Mikszáth pedig jól kamatoztatta, amit az Országgyűlésben éles szemmel meglátott. (Salgótarján, Szerdatársaság, irodalmi párbeszélgetés, 2011. február 16.) Nem tudom, volt-e elnök, magyar talán nem volt, aki lemondott, nem indult újra akkor, amikor a zászló (mellette a zászlónk is) neki lengedezett. Most már van, úgy hívják Markó Béla. A többi elnök, mind akkor is indulgatott, amikor még vagy már zászlója se volt, eztán mégis. Nem tudom, volt-e elnök, magyar, aki sikeres volt, és lemondott volna? Mondván, akkor mosat lemondok. Így! Na nem a sikerről, hanem arról az eszközről (tegyük idézőjelbe: „eszközről”), ami sikerre vitte. Nem volt ilyen. Markó Béla, költő, visszajött, jövögetett már közben is, verseket, könyveket írt néhány éve megint; elege lett az értelmiségi felelősséget felülíró (alulíró) politizálásból, a politikusi létből. Ment és jött, jött és ment, hogy ember maradhasson, és maradt. Igaz, csak tizennyolc év után, és még (mindig) nem egészen. Több ilyen politikus nincs, több ilyen értelmiségi sincs. Költő se, mind belepusztult ebbe> értelmiségi legyek, vagy politikus, őszinte ember legyek, vagy gazember? Esetleg őszinte és igaz gazember. Markó aztán egyik se lett. Nem is pusztulhatott bele egyikbe se. Jövögetett egy ideje kifelé ebből. Markó Béla eddig sem volt távol. Visszajött egy szonettben, egy haikuban, valamilyen (számára) zárt karakterben (karakterben, ha mondom), de mindig visszajött, és most itt van. Nem olyan rég ezt mondta Budapesten: „Az utóbbi években rá kellett jönnöm arra, hogy az eredeti hivatásomat odahagyni elég nagy mulasztás volt. Ez az én személyes mulasztásom, nem biztos, hogy másoknak ugyanilyen hiányérzetük van. Azt is valamiféle, nem nosztalgiával, de szkepszissel kell konstatálnom, hogy a politikában lassan-lassan utolsó mohikán leszek, ami az írói, illetve általában az értelmiségi alapállást illeti. Szeretném magamról azt hinni, hogy értelmiségiként vagyok még mindig politikus.” Nem isten, nem püspök, költő. Kőrösi P. József, Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. április 6.Az irónia védelmében�?vakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik õrizkednek az iróniától! Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértõk és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellõzésének a parancsa is Az elsõ eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfõn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemzõ mûsorvezetõre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyõn is feltûnt egy kétértelmû szöveg, betelefonált a mûsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! - rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülõ másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott. De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselõk tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselõje ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetõket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélõ határozatot, így azt nem fogadta el a képviselõház. Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar fõkonzul kivonult a terembõl. A Lakatos Péter fejét követelõ újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait. Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel - Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és fõként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt -, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. �?s utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket. Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy õ nem felülrõl, kívülrõl ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserû humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha õ mást mond, illetve mást, ha õ egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fõ képviselõje állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben. Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelõzõ kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás elõfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivõ folyamatát bármikor is megszakítsuk - írja De Man is. Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált mûsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfõ azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következõ választások évében számûznék e szomorú országból. Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken. �?n pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetõknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik õrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember. Ambrus Attila �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. augusztus 6.Dés város szerelmeseBudapesti levél Meghalt Huber András, városának, Désnek szerelmese. Soha nem láttam, nem ismertem, csak az újságokban olvastam, hogy rendre jelennek meg komoly munkái. Huber András (Dés, 1942. nov. 11. – Dés, 2011. július17.) tanár, művelődés- és sajtótörténész 1995-ig, betegnyugdíjazásáig tanár, azóta főfoglalkozása az írás volt. Kötetei: Dési Huber István: Levelek a szülőföldre (sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította. Bukarest, 1982), Cédula a virágon (karcolatok, elbeszélések. Garamond Kiadó, Kolozsvár, 1997), Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből (Csíkszereda, 1997), Város az időben. Dési helytörténeti séták (Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2002), Akikhez a múzsák bekopogtak. Szamos-völgyi írástudók (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2004), Gyilkos nagy köd (novellák, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006), Ház a Domb utcában (Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010). Néhány méltatás a szerző munkásságáról: Százarcú nagyhatalom. Sajtótörténet címmel a szerző több évtizedes kutatómunka eredményeként megírta Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék sajtótörténetét a kezdetektől 1944 végéig. Igaz, hogy Erdély egy részéről van szó, de azt a teljesség igényével mutatja be Huber András. (Háromszék, 1998. jan. 16.) * Huber András író Akikhez a múzsák bekopogtak című legújabb könyvében a két Szamos egyesülése vidékének magyarul publikáló írástudóit vette számba. A Dés székhelyű egykori Szolnok-Doboka vármegye határvonala csupán keretet biztosított ahhoz, hogy fölmutassa az itt született jelentős szellemi értéket, mondta. A Magyar Tudományos Akadémia tizenhét hajdani tagjának életútja kapcsolódott az egykori Szolnok-Dobokához. Désen született. Huber András jó ismerője a város hely- és sajtótörténetének. Monografikus jellegű könyvekben adta közre kutatásainak eredményeit. 1997-ben megjelent Százarcú nagyhatalom című munkájában négy egykori jelentős erdélyi vármegye közel másfélszáz időszaki sajtótermé-kének útját tárta fel a kezdetektől 1944 végéig. Szolnok-Doboka vármegyében a XIX. század második felétől 1944 végéig két tucat nyomda volt, ezekben számos magyar nyelvű helyi hírlap és folyóirat készült, Désen például 36. Napjainkban azonban Désen már nincs potenciális magyar olvasóközönség, pedig a számadatokat tekintve még lehetne. 2002-ben megjelent várostörténeti könyve (Város az időben) viszont hat hét alatt elfogyott. Ennek az az oka, hogy Szabó T. Attila professzor 1944-ben közreadott dolgozatától eltekintve, anyanyelvű vonatkozásban nem látott napvilágot egyéb munka. Huber Andrást bántja, hogy Désen a helyi utánpótlás várat magára. (Lukács Éva: Ahány könyv, annyi szelete a létnek. Beszélgetés Huber András íróval. Szabadság, Kolozsvár, 2005. máj. 28.) * Huber András legújabb könyvét, a Ház a Domb utcában című regényét mutatták be a dési római katolikus plébánia dísztermében vasárnap délben. Annak ellenére, hogy ezzel egy időben a kackói felújított református templom felavatása zajlott, a könyvbemutatón szépszámú érdeklődő jelent meg. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is. Gergely Margit ny. magyartanár fölvázolta a regény mint műfaj, s ezen belül a családregény fejlődését és sajátosságait a kezdetektől napjainkig. Jánossy Sándor, a nemrég Ezüst Gyopár-díjjal kitüntetett ny. tanár Huber András 44 éven átívelő írói, publicisztikai munkásságának felelevenítésével kezdte előadását. Elhangzott: Huber első írása 1966-ban jelent meg az akkori kolozsvári napilapban. Ezt követték különböző időszaki kiadványokban cikksorozatai, karcolatai és elbeszélései, valamint sajtó-, hely- és irodalomtörténeti tanulmányai. Első könyve 1982- ben jelent meg a Kriterionnál, 1989 után kétévenként jelentkezett újabb kötetekkel. A Ház a Domb utcában című családregényét a kolozsvári Grafycolor Kiadó jelentette meg igényes külalakban. Miután Jánossy Sándor néhány részletet is felolvasott a regényből, a házigazda Veres András a következő szavakkal indította érzelemtől sem mentes értékelését: "Megilletődéssel és némi félelemmel kezdtem a regény olvasásához, mivel a könyv majdnem ötszáz oldalas, s bizony az utóbbi időben egyre ritkábban merülünk el hosszabb művekben. Ám hamarosan rájöttem, jelentős munka van a kezemben, vonzó, erdélyi nyelvezettel megírt értékes regény. Négy generáció szereplői szólalnak meg, amit kiemel a bemutatott, máskor meg csak jelzett, történelmi-társadalmi változások következményeként megjelenő érdekes, nemegyszer váratlan családi események sorjázása. A regény cselekményének a linearitását a szerző helyenként ügyesen megtöri, a dőlt betűs beékelések például már-már ellenpontozásként hatnak, s a nemzedékek közötti mindenkori ellentétekre utalnak. Nehéz ezt a könyvet letenni, az ember egyre csak olvasná", magyarázta. Veres András ugyanakkor méltatta a regény tartalmához igen jól igazodó borítót, Lukács Solymossy Éva munkáját is. Ezután az író kifejtette, hogyan született meg a könyv. – A témát mindig alaposan körbe kell járnia a szerzőnek, ismerkedni, barátkozni kell vele, majd hosszabb-rövidebb ideig hordozni. Fárasztó, de izgalmas munka ez, néha egész fejezeteket kell újraírni, vissza-visszatérni a korábbiakra – hangzott el. A kérdésre, hogy mennyire van benne a regényében, Huber András azt felelte: "Annyira, hogy én írtam, ám jómagam csak meghúzódtam az elképzelt családban, és anélkül, hogy tudták volna, a család tagjaival együtt éltem. Fikció vagy valóság? Mikszáth Kálmánt parafrazálva, végül is nem az a fontos, hogy egy regényben a bemutatott események megtörténtek-e, hanem az, hogy megtörténhettek volna..." (Lukács Éva: Huber András könyvével ismerkedtek meg a désiek. Szabadság, Kolozsvár, 2010. jún. 8.) A kolozsvári lap 2011. augusztus2-i számában olvasható Lászlóffy Csaba verse: Jelenések – Dialógustárs: a Halál Huber András emlékének. Ebből idézek: Fanatikus vagy – hogyha a / kérlelhetetlen blőd megfontoltság az –, / de őrültséget hajszoló soha. / A tények s szavak (küzdeni a látszat, / a feledés ellen / csak mi tudunk)! – a szellem / "tiltva is szabad" eszménye / akárhányszor hanyatlott is a mélybe, / mindig túlélte a szektás terrort. Az erdélyi krónikások írhatnának bővebben is erről a kiváló emberről. Munkáit nem ismerem, de azok között van, akiket gondolatban a magyarság jó embereinek, őrzőinek tartok. Számon kell tartani ezeket az embereket! Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely) 2011. szeptember 14.Oltország fővárosában (Jövőképünk)Jövőképünket láthatjuk Fogaras, Szeben, Vízakna magyar és szász népének sorsában. Amikor szóban és írásban mondjuk a magunkét, mint Cato a római szenátusban, amikor figyelmeztünk arra, hogy Erdély színmagyar nagyvárosait, magyar többségű régióit alig egy emberöltő alatt elrománosították, tulajdonképpen ébreszteni akarjuk Székelyföld őshonos népét, hogy kötelességünk megtartani szülőföldünket, szülőhazánkat utódainknak. Évszázadokon át ezt tették elődeink is. Nekünk sincs jogunk arra, hogy a pénzhajsza miatt, valamint történelmünk, kultúránk ismeretének hiányában karba tett kézzel, ütődött gyermek módjára, bambán bámuljuk, amint nap mint nap szorítják vissza nyelvi és közösségi jogainkat. Hogyan nyomulnak a tőlünk idegen kultúra és nyelv bajnokai azon a földön, amely a miénk is! Nemrég néhány dél-erdélyi településen jártamban tapasztaltam, hogy a magyarság és a szászok felszámolása gyors, teljes beolvasztásuk, eltűnésük még néhány év, esetleg néhány évtized kérdése. Az említett városok rövid története, demográfiai változása arra int, hogy a székely megmaradás eszköze a határozott, következetes és nyílt küzdelem az autonómiáért. Fogaras középkori toleranciája Brassótól 67 km-re fekszik Fogaras. Besenyő nyelven Fagar šu, azaz kőris (fás) víz jelentésű, amelynek átvétele a magyar Fogaras név. Ez utóbbiból származik a német Fugerschmarkt és a román Făgăraş településnév is. Hajdanán a türk eredetű blakok (nem románok) és besenyők lakták a vöröstoronyi szorostól a tömösi szorosig húzódó határvidéket, ahol határvédő feladatkört töltöttek be. Fogaras várát 1310-ben Apor László vajda parancsára kezdték építeni, majd évszázadokon át állandóan bővíteni. A legjelentősebb várépítő Majláth István (XVI. sz.) erdélyi vajda volt. A fogarasi váruradalom központja Fogaras mezőváros. A váruradalmat 1368-tól kezdve Mátyás király uralkodásáig a havaselvi román vajdák hűbérbirtokként, vazallusi hűségükért kapták. Ez idő alatt Havaselvéről nagyszámú román telepedett ide. A középkori Fogarason a tolerancia szellemében oldották meg a különböző vallású, nyelvű közösségek részvételét a város vezetésében. A fogarasi varga céh Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben kiadott privilégiuma (is) előírja: a "céhben lévő mesterek kölön-kölön nemzetségekből léjendenek, tehát mindenik nemzetség között ebben az céhben az céhmesterség és atyaság renddel jártassék, minden esztendőről esztendőre". A céhszabályzat egyértelműen arra utal, hogy a tisztségek betöltésében a nemzetiségek évről évre cserélődve képviseltetik magukat. De még az egyik legkorábban alapított román tannyelvű iskola felállítása is Fogarashoz kötődik. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony – I. Rákóczi György fejedelem felesége – alapította 1657-ben. A váruradalom a fejedelemség korában az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok birtoka lett. Így került az osztrák megbízásból Erdélyt (néhány hónapig) kormányzó Mihály vajda tulajdonába is, aki feleségének adományozta. 1661-ben a törökök foglalták el. I. Apafi Mihály uralkodása idején Fogaras vált az erdélyi fejedelemség fővárosává. Itt kötötték meg 1688-ban az osztrákokkal azt a híres fogarasi szerződést, amely alapján Apafi fejedelem halála után Erdély visszakerült a magyar koronához. A várban 1689-től császári őrség vert tanyát, 1715-től 1960-ig börtönként használták. 1892 és 1910 között Mikszáth Kálmán képviselte Fogarast a magyar parlamentben. Fogarason tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata, a XVIII. század nagy erdélyi mecénása, akinek támogatásával a csernátoni Bod Péter nemcsak külföldön tanulhatott, de nagyszámú könyve is megjelenhetett. Az ő támogatásával építették Fogaras (1715–1740) mai református templomát. Románosítás mindenáron A kovásznai születésű írónő, Ignácz Rózsa gyermekként került Fogarasra. Az Ignácz család épp a hatalomváltás idején költözött a városba. Erre így emlékszik: "Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet". Jött a menekülés, megszüntették az állami magyar iskolát. Ennek helyébe Ignácz Rózsa édesapja, Ignácz László református lelkész a fogarasi magyarok anyagi áldozatvállalásával református gimnáziumot alapít. Azonban a magyarság lélekszáma a trianoni békediktátum utáni években rohamosan csökkent, így a református magyar gimnázium 1926-ban megszűnt. A hajdan magyar többségű városban a – huszonegyedik század első évtizedében – már az általános magyar iskola is bezárta kapuit! A magyarság gyors fogyását a népszámlálások adatai tükrözik a legjobban. Amíg 1910-ben a magyarok (3359) és a szászok (1000) a népesség kétharmadát alkotják, és a románság alig egyharmad (2174), addig a 2002-es népszámlás már 1643 magyart és 332 szász nemzetiségűt vett nyilvántartásba, ami az összlakosság alig 4,5 százaléka. Oltország fővárosában, Fogarason a hatalomváltás pillanatától beindult a románosítás. A húszas évek egyik nevezetes fogarasi élményét, amely nyíltan mutatja a helyi hatóságok románosításhoz kötődő gondolkodását, Ignácz Rózsa így meséli el: "A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető." A hatóság azonnal kivonult. "Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Oltország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt." A sírgödörből azonban a hatóságok nagy csalódására egy XVI. századi magyar sírbolt maradványai kerültek elő. Semmi dák, semmi románságra utaló anyag. A csontok mellett aranyos, piros bársonymellény maradványa, görbe kard és több nyaklánc került a felszínre. A román prefektus és a román archeológus már beérte volna fogarasi szász őslakóval is, de az ásatás csak a magyarok ittlétét bizonyította. Természetesen, így sem volt eredménytelen, mert az ékszerek a prefektus házába kerültek, míg a csontok, a ruhadarabok a református temetőbe, Bethlen Kata ma is álló síremléke mögé. A három magyar egyház még működik, de már a fiatalok, ahogy Beder Tibor írta, az apadó fájdalom eredményeképp, egyre inkább "felekké" válnak, azaz vegyes házasság révén elrománosodnak. E város és e régió néhány, még magyarok által lakott települése megérdemelné, hogy bekerüljenek a szórványprogramba. Jó lenne, ha a két székely megye, Hargita és Kovászna kiterjesztené kapcsolatait Fogarasföld magyar településeire is. Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. szeptember 21.Sovány drámanap ErdélybenTöbb erdélyi társulat nem emlékezik meg Az ember tragédiája ősbemutatójáról Csak néhány erdélyi magyar színház emlékezik meg holnap Az ember tragédiája 128 évvel ezelőtti ősbemutatójáról, a magyar dráma napjáról. A színházbarátokat felolvasóest, irodalomtörténeti előadás, ősbemutató és koncert várja az erdélyi városokban. Csak néhány erdélyi magyar színház emlékezik meg holnap Az ember tragédiája 128 évvel ezelőtti ősbemutatójáról, a magyar dráma napjáról. A színházbarátokat felolvasóest, irodalomtörténeti előadás, ősbemutató és koncert várja az erdélyi városokban. Hármasfogat Marosvásárhelyen Aranka György, az erdélyi magyar közművelődés lelkes előmozdítója szobrának megkoszorúzásával indul a drámanapi ünnepség Marosvásárhelyen, majd Kövesdy István, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója egy fiatal gimnazista színművének felolvasó-előadását mutatja be este 7 órától a Nemzeti Színház kistermében. Lovassy Cseh Tamás VALLE-búcsú című színpadi műve évadnyitónak is számító előadása a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszéke II. DrámaPálya elnevezésű versenyének nyertes darabja alapján készült, amelyet alig egy hét alatt tanultak be a színészek. A felolvasó-színházi előadást nyilvános beszélgetés követi, amelynek témája a kortárs magyar drámairodalom. Az Erdélyi Magyar Televízió is megemlékezik a magyar dráma napjáról 20.30-tól a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak két előadását sugározza: Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én című színművének adaptációját és Molnár Ferenc Az ördög című három felvonásos vígjátékát. Deviancia Temesváron A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház 17 órától Németh Ákos Kövérek klubja című drámájának felolvasó-színházi előadását mutatja be, amelyet 18 órától beszélgetés követ a szerző részvételével. Az esemény apropóját Németh Ákos Deviancia című drámája adja, melyet maga a szerző rendez, és melynek bemutatója október közepére várható. A beszélgetés során szó esik a bemutatott felolvasó-színházi előadásról, a magyar drámáról általában, valamint a Deviancia című előadásról. Ezt követően 19 órától Cári Tibor és az Incanto Quartetto A színház zenéje című koncertjére kerül sor. Irodalomtörténet Nagyváradon A nagyváradi Szigligeti Színház egy irodalmi műsorral ünnepli a magyar dráma napját 19 órától a nagyváradi Városi Művelődési Házban (egykori Arlus). Praznovszky Mihály irodalomtörténész Be van fejezve a nagy mű címmel tart előadást, a Szigligeti Társulat művészei – Csepei Róbert, Dimény Levente, Hajdu Géza, Meleg Vilmos, Kocsis Gyula, ifj. Kovács Levente, Körner Anna, Pitz Melinda és Pál Hunor – közreműködésével. Praznovszky Mihály Mikszáth- és Madách-szakértő irodalomtörténész, legutóbb Mikszáth Kálmán halálának centenáriuma alkalmából tartott előadást Nagyváradon. Kolozsvár, az igazolt hiányzó A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata igazoltan hiányzik a drámanapot ünneplő erdélyiek közül, Andrei Şerban rendező Suttogások és sikolyok című előadása ugyanis a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál versenyprogramjában (BITEF) szerepel. A darabot holnap és holnapután játsszák Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban. Amint arról lapunkban már beszámoltunk, Ingmar Bergman filmjének színpadi adaptációja 2010-ben három UNITER-díjat kapott: a legjobb előadásnak, legjobb rendezőnek (Andrei Şerban) és legjobb színésznek (Bogdán Zsolt) járó elismerést. Az 1967-ben alapított, évente szeptemberben megszervezett BITEF a legnagyobb és legfontosabb európai színházi fesztiválok egyike. Célja, hogy a politikai és kulturális határokon túllépve lépést tartson az előadó-művészet viharos fejlődésével. Csíkszereda korábban ünnepelt A csíkszeredai Csíki Játékszín tegnap tartotta a drámanapi ünnepet, Victor Ioan Frunză tavalyi rendezését, az elmúlt évad legtöbb közönségszavazatát elnyert előadását, a Finitót játszották. Tasnádi István verses komédiája egyébként a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról idén közönségdíjjal tért haza. A magyar dráma napjáról A magyar dráma napját 1984-től a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére minden évben megünneplik szeptember 21-én, annak emlékére, hogy 1883-ban e napon volt Paulay Ede rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. Az emléknap célja, hogy felhívja a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire, és újabb színpadi szövegek létrehozására ösztönözze az írókat. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. szeptember 26.A „székelykedés” csapdái és a népszámlálásHa századszor, ha ezredszer kell elmondanunk, hogy az október végi népszámlálás alkalmával a számlálóbiztosok előtt vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, akkor ezt ezredszer is megtesszük. Nem a regionális identitást – székely, csángó, barcasági, bánáti, háromszéki, csíki, gyimesi stb. –, hanem a nemzeti hovatartozásunkat kifejező népcsoportot, a magyart kell megjelöltetnünk, hiszen ezen a nyelven beszélünk, a magyar közösséghez tartozunk évszázadok óta, történelmileg többnyire szétválogathatatlan keveredésen estünk át, anyanyelvünk, kulturális, vallási kötődésünk, szokásaink révén magyarok vagyunk. A következmények és a gyakorlat felől nézvést az országban, a régióban, a megyében, a településen a magyarok számaránya szerint porciózzák ki a következő tíz évben az intézmények, az iskolák, az óvodák, az egyházak, a kulturális intézmények költségvetési részesedését, a központi alapok leosztását, ezektől az adatoktól függ majd, településekre lebontva, hogy jogunk lesz-e az iskolákban, intézményekben, a közéletben anyanyelvünk használatához, vagy nem lesz jogunk. Hiába kívánnánk, hogy legyenek külön székely nyelvű és külön magyar iskolák, s az előbbiekben a "székely írást" használnák, Moldvában a csángót, ahol a magyar közösségekbe beolvadt cigányok élnek, ott a cigány nyelv használatát támogatnánk, mert ez gyakorlatilag lehetetlen, és elvileg a legfontosabb nemzeti kötelékünket, az együvé tartozást roncsolná szét, diribdarabolná fel. Nemzeti hovatartozásunk megvallása nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk – helyi példákat mondok – a székely népviseletről, a székely faragászatról, a kürtőskalácsról és a pityókás kenyérről, nem, ezek a különbségek úgy élhetnek tovább és erősödhetnek meg, ha erős, nagyszámú magyar közösségek léteznek az adott térségben. Székelyföld autonómiája és a székelység népszámlálási megvallása között nincs ellentmondás, hisz a területi autonómiánk hivatalosan használt nyelve, írása nem székely, hanem magyar lenne, azok a tudományos, művészeti, építészeti értékeink, amelyek az évszázadok folyamán létrejöttek és felhalmozódtak, alapjában véve magyar gyökerűek, Tamási Áron és Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór közös nyelvi, irodalmi és kulturális kincsünk. És, egyébként is, a vágyott autonómia megvalósítása még odébb van, s attól még nem valósul meg, ha érette hangosan lármázunk. Ne játsszunk tehát ezzel a főleg Székelyföldön elharapózó tűzzel, hogy valljuk magunkat székelynek, mert nagyon megégetjük kezünket, nyelvünket, meglehet, hogy bőrfelületünket olyan százalékarányban, ami a túlélést már nem teszi lehetővé! Végre ezekkel az elvekkel és gyakorlattal mindenik magyar politikai csoportosulás egyetért. Akkor is, ha sajátos kampányokat dolgoznak ki. Mindannyian azt hangoztatják – a Székely Nemzeti Tanács is! -, hogy valljuk magyaroknak magunkat. Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. december 24.Az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen köszönti a 70 éves Pongrácz P. Mária írót.Isten éltessen, Marika! Pongráczék Székelyudvarhelyen 1941 karácsonyán két születést ünnepeltek: a Jézusén kívül a Máriának keresztelt kislányukét is. Jó húsz évvel később, amikor egy napfényes késő őszi délutánon a kolozsvári Marianum, azaz a filológia, magyarosabban a bölcsészkar épülete előtt először láttam – ugyancsak gólya, de a felsőbbévesek nevesebbjeit már látásból ismerő bölcsész barátomtól tudtam meg, hogy ő Pongrácz Marika –, feltűnően csinos lány volt. És már akkor, 1962-ben, negyedéves korában, pályadíj-nyertes novella szerzője, ígéretes tehetség. Az később vált bizonyossággá, hogy nem kallódott el, mint annyian mások. Jó tíz-tizenöt évvel később újságírókként találkoztunk, amikor a temesvári és az aradi magyar lap szerkesztősége néhány, baráti poharazgatással egybekötött tapasztalatcserén a Bega- és a Maros-parti városban összejött. Akkor már rég túl volt első kötetén, amelyben Gozsdu Elek prózaíró Weisz Annához írt leveleinek gyűjteményét adta közre. A kollégák – de az aradiak biztosan –, némi irigységgel vegyes elismeréssel olvasták a temesvári lapban megjelent írásait, később elmorfondíroztak azon, hogy az újságírói, rovatvezetői, majd főszerkesztői munkán, a napi „kötelező” penzumokon túl honnan vette az időt és energiát a további, nem „egy napig élő” műfajokban alkotott munkáihoz. Írt ugyanis előszót és jegyzeteket Mikszáth Kálmán Temesváron kiadott kisregényeihez, szerkesztett emlékkönyvet a költő Endre Károly 90. születésnapjára, publikált kisregényt, regényt, novelláskötetet; románból regényt, színdarabot fordított, „mellesleg” 1881-ben doktorált a két világháború közötti romániai nemzetiségi sajtóból. (Neve mellett magam soha nem láttam a dr-t. Talán hivalkodónak tartja? Kérkedni biztosan nem akar vele.) 1990-től a Temesvári Új Szó, az Agenda, majd a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen (pontos, megbízható, lelkiismeretes) munkatársa, s közben újabb könyveket ad közre, kisregényt, regényt, novellákat, tanulmányt, fordításokat románról magyarra és magyarról románra. „Sallangoktól mentes nyelven megírt, a többsíkú szerkesztés lehetőségeit kihasználó irodalmi műveit, amelyek a modern realizmus jegyében fogantak” – mondják a kritikusok –, „lírai betétek, burleszk és fantasztikus elemek szövik át, oldják és színezik a tömény epikát”. Biztosan így van. Szerintem ezeket a műveket olvasni kell, s akkor a legfőbb ítész, az Olvasó azt érzi majd: Pongrácz P. Mária értékes életművéből az ember jobban megismeri önmagát, lelkének sokszor maga előtt is rejtett bugyrait, vágyait, második, netán harmadik énjét, és nemcsak elszórakozik, de el is gondolkodik egy-egy novellán, regényen. Az olvasói elismeréshez a Romániai Írószövetség Temesvári Szervezetének 1979. és 2001. évi díjai, az Irodalmi Jelen 2005. évi prózadíja csak amolyan ráadás. Az utóbbi időben a napi újságírástól mintha visszavonult volna, nem csodálkoznék, ha valami nagyobb szabású elképzelésén dolgozna. Ami bizonyos: Pongrácz P. Mária hetvenéves. Ebből az alkalomból jó egészséget, munkabírást kívánunk neki, hogy még sok jó írással örvendeztesse meg olvasóit. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2012. június 15.Mellébeszél a szakmaNem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.” A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.” Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora. A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot. De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....” Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után. Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.” No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban. És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István. Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti... Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház. És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is. Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. december 4.Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1902)Budapesten a Méry Ratio Könyvkiadó és a Pro Minoritate Alapítvány közös szervezésében tartják az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1902) c. című könyvsorozat bemutatóját. A rendezvény helyszíne és időpontja: Benczúr Ház, 1068 Budapest, Benczúr u. 27., Díszterem, 2012. december 4., 11 óra. A könyvbemutatóval párhuzamosan konferenciát is tartanak, melyen előadást tart Michael Zimmermann, az Osztrák Köztársaság magyarországi nagykövete, L. Simon László, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Szabó Csaba, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója. Moderátor: Tamási Judit - Külügyminisztérium. A nagyközönség számára népszerűsítő stílusban írt összefoglaló mű az Osztrák–Magyar Monarchia földrajzáról, állat- és növényvilágáról, történetéről és néprajzáról. 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal (Általános rész, Alföld, Budapest, Dunántúl, Felső-Magyarország I–II., Erdély és a szomszédos hegyvidékek). Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben egyes néprajzi fejezetei forrásértékűek. Színvonaluk egyenetlensége és tudományos igényük hiányának ellenére a magyar népi kultúra első összefoglalási kísérletét nyújtják. Ugyancsak értékes a kötetek néprajzi illusztrációinak többsége. Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben 1887–1901 között jelent meg Budapesten. Az egész Monarchiát bemutató munka létrehozásának gondolata a néprajzot kedvelő és a birodalmat jól ismerő Rudolf trónörökös főherceg fejében született meg. Az osztrák rész főszerkesztőjének Joseph von Weilen lovagot, a magyar résznek Jókai Mórt kérte fel Rudolf. A magyar történetírás és néprajztudomány legjelesebb képviselői vettek részt a szövegrészek megírásában, például Marczali Henrik, Márki Sándor, Pulszky Ferenc, Mikszáth Kálmán. A kor legjobb magyar festőművészeit, grafikusait küldték szerte az országba, hogy megörökítsék a különböző tájakat, városokat. A Magyarországot bemutató kötetek számára dolgozott többek között Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Feszty Árpád. Az egész munka 396 füzetben jelent meg, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel. Napjainkra e könyvsorozat felbecsülhetetlen forrása lett a történészek, művészettörténészek és néprajzkutatók számára. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 21 kötete az interneten is elérhető. Felvidék.ma 2013. február 23.Sok hazájú nép„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben... és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát. Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. március 29.Hol a haza?„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk. Tekinthető-e hazának Románia? Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is. Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát. Haza és gólyafészek Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket. Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében. Átörökített történelmi tudat Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író Krónika (Kolozsvár), lapozás: 1-30 | 31-59
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
